ACTIWEAR HUNGARY – ACTI JOURNAL

A közösségi média és a valóság

Amit látsz, az csak egy pillanat. Amit összehasonlítasz vele, az a teljes életed.

Megnyitod az Instagramot. Valaki edz, valaki egészséges reggelit készít, a tökéletesen rendezett, Pinterest konyhájában, valaki épp Máltán van, valaki éppen álmai munkáját végzi, valaki lefutotta a maratont, valaki új lakásba költözik, valaki ragyogóan néz ki.
Te pedig ott ülsz a kanapén, egy rettentő fárasztó nap után, és hirtelen úgy érzed:

“Én miért nem tartok még itt?”

És talán pont ez a közösségi média egyik legnagyobb csapdája. Nem feltétlenül az, hogy hazudik. Hanem az, hogy nem mutatja meg a teljes képet.

A tökéletes pillanat mögött is van egy hétfő reggel. Nem látjuk, amikor valaki nem tud felkelni az ágyból. Nem látjuk a kihagyott edzéseket. Nem látjuk a bizonytalanságot, a veszekedéseket, a rossz napokat, a sírást, a kudarcokat.
Nem látjuk azt a 20 sikertelen fotót, mielőtt megszületik az az EGY, amit végül valaki feltölt. Mi csak az a pillanatot kapjuk meg, amit ő meg szeretne mutatni. És közben hajlamosak vagyunk ezt összehasonlítani, a saját életünk teljes valóságával. Ez pedig már eleve nem fair összehasonlítás…

De miért hat ránk mégis ennyire?

Mert folyamatosan látjuk, naponta több tucat, néha több száz ember életének egy-egy apró szeletét. És egy idő után persze, hogy azt érzed:
mindenki halad.
mindenki fejlődik.
mindenki jól néz ki.
mindenki megtalálta önmagát.
csak én vagy lemaradva.

Pedig lehet, hogy egyáltalán nem vagy lemaradva. Lehet, hogy egyszerűen csak a saját kulisszáid mögül nézed mások tökéletes pillanatait.

És akkor ott van a testünk…

Talán ezen a területen a leglátványosabb. Nap mint nap tökéletesen beállított, megvilágított, pózolt, szerkesztett arcokat, testeket látunk. Aztán belenézünk a tükörbe. És hirtelen elkezdjük keresni magunkon azt, ami nem olyan, és lehet ott sincs…
A hasunkat.
A combunkat.
A bőrünket.
Azt, hogy miért nem úgy áll rajtunk az a ruha.

Pedig lehet, hogy amit másnap este látunk valaki instáján, az egyetlen olyan pillanat volt aznap, amikor pontosan úgy állt, pontosan úgy világították meg a fények, és pontosan úgy pózolt, hogy az a kép úgy sikerüljön, ahogy.

A testünk viszont nem egy Instagram fotó. Nem kell minden pillanatban fotogénnek lennie, nem kell minden szögből tökéletesnek lennie, és nem kell úgy kinéznie, mint valaki másénak ahhoz, hogy jól bánjunk vele.

A social média önmagában nem ellenség.

Mi tesszük azzá, saját magunk mással való hasonlítgatásával.

Nem az a megoldás, hogy kidobjuk a telefonunkat az ablakon. A közösségi média rengeteg jót is adhat. Inspirálhat, taníthat, összeköthet új emberekkel, ötleteket adhat, motiválhat arra, hogy kipróbáljunk valamit.

A kérdés inkább az: mit érzel, miután letetted a telefont?
Feltöltött?
Inspirált?
Vagy kisebbnek érzed magad?

Ha rendszeresen azt érzed, hogy nem vagy elég szép, elég sikeres, elég produktív vagy elég érdekes, akkor lehet, hogy nem veled van a probléma. Talán azzal van, amit nap mint nap beengedsz a fejedbe.

Egy kis ACTI-check.

Legközelebb, amikor görgetés közben elkezded magadat valakihez hasonlítani, állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól:

“A teljes valóságát hasonlítom össze a teljes valóságommal?”

Valószínüleg nem. Nem kell mindenkit azonnal kikövetned, nem kell letörölnöd az instát, nem kell eltűnnöd az internetről. De nyugodtan kikövetheted azt, amitől/akitől rendszeresen rosszul érzed magad. Hiszen ez nem fog építeni téged. Sőt. Kövess helyettük olyan embereket és oldalakat, amik inspirálnak anélkül, hogy elégedetlennek éreztetnének.

Az én valóságom

Én is sokszor beleesek abba a hibába, hogy másokhoz hasonlítom az életem, a napjaimat, a munkámat, az alakomat, az arcomat. Meglátok egy tökéletes “instamodell” lányt, és azonnal azt nézem mit szeretnék magamon változtatni, hogy olyan legyek, mint ő. Ugyan az a tökéletes nózi, ugyan az a tökéletes alak, ugyan az a tökéletes száj és homlok, állkapocs, láb vagy vékony derék. Meg még annál is vékonyabb… ugye? És még az sem lesz elég, ha hagyod magad beszippantani a social média “sötét” oldalára.

Álszent lennék, ha most azt írnám, hogy én nem posztolom a tökéletes pózt, a tökéletesen megvilágított pillanatot, vagy a tökéletesen beállított képeket. Mert de. Mert ki akarná a “rossz”, a nehezebb napokat, a nehezebb pillanatokat posztolni? Azt, amikor leejtetted reggel a kedvenc bögréd, miközben a gyerkőcnek csináltad a suliba a szendvicsét. Azt, amikor kialvatlan szemekkel, bambán bámulod a Sparban az uborkákat 5 percig, mert állva elaludtál a sorok között. Vagy amikor egyszerűen semmi sem úgy sikerül, ahogy eltervezted. Pedig mennyivel másabb lenne, igaz? Mert nem akarnál te sem folyton tökéletes lenni, hiszen tudnád, hogy más sem az.

Merj önmagad lenni, és ne más képmása. Vágyj arra, hogy önmagad legjobbja legyél, ne arra, hogy más koppintása. Ne legyél tucat. Ne legyél ugyan olyan. Legyél Te, Te!

Hiszen a valóság nem mindig esztétikus.

Nem mindig produktív. Nem mindig tökéletes.

Néha kócos haj, fáradt szemek, elrontott reggeli, elmaradt edzés. Máskor pedig egy gyönyörű nap, egy siker, egy jó forma vagy egy olyan pillanat, amire büszkék vagyunk.

Mindkettő mi vagyunk.

És talán ideje lenne nem egy Instagram-kompatibilis életet építenünk, hanem egy olyat, amiben tényleg jól is érezzük magunkat. Mert végül nem az számít, hogy hogyan néz ki az életünk mások képernyőjén. Hanem az, hogy milyen érzés benne élni.

Na ezt még én is tanulom…